Kutatások

 Turizmus és regionalizmus a Káli-medencében (1999–2000)

Az OTKA által támogatott, s a pécsi Kommunikációs Tanszék diákjaival közösen végzett kutatás arra keresett választ, hogyan függ össze egy sajátos társadalmi-kulturális gyakorlat – a turizmus – illetőleg egy földrajzi-társadalmi jelenség – a regionalizmus (a szubnacionális, regionális egységek felértékelődése) – egy adott földrajzi téren, a Balaton-felvidéken, a Káli-medencén belül.

A történet (akárcsak a táj) jól ismert, cseppet sem különleges, az ország bármelyik vidékén lejátszódhat – le is játszódik – legfeljebb itt kicsit előbb kezdődött, talán intenzívebben foglalkozott vele a tömegkommunikáció, s persze az események körítése, reprezentációja is valahogy ideologikusabb, mint általában. Tehát nagyon tömören: a kezdőpont a hetvenes évek vége, a szereplők néhány tucat értelmiségi (zömében képzőművészek, fotósok), akik nyaralónak hétvégi házat vásároltak a Káli-medece néhány településén, Salföldön, Kisőrspusztán, Köveskálon Ez a – környezetük által “”bebírónak”” nevezett – csoport szabadidős tevékenységét használta fel arra, hogy szembenállását fejezze ki az adott politikai (és társadalmi, kulturális) rendszer alapértékeivel szemben tudatosan szembefordultak a tömegturizmus előregyártott, egységesített, tömeges fogyasztásra szánt kulturális mintáival és kísérletet tettek a szabadidő megszervezésének egy új kulturális módjára: nyaralóikat ‘visszarégiesítették’, hagyományokat találtak és újítottak fel, s intenzív és sikeres érdekképviseletet folytattak a terület nemzeti parkká alakítása mellett. Ennek a szociológiai jegyekkel jó körülírható – elsősorban független és többnyire rendszerkritikus értelmiségiekből, művészekből álló, sok szabadidővel rendelkező – csoport számára a hetvenes évek végétol egyre inkább a ‘szabadidő és turizmus’ volt az a kulturális terület és tevékenységi kör, a Káli-medence pedig az földrajzi tér, amely egy ellenséges politikai rendszerben (az államszocializmus keretei között), egy kiüresedett, inautentikussá vált kultúrában (az eltömegesedett társadalom uniformalizált és a szocialista modernizáció által is sújtott viszonyaiban), egy sajátos ellenállási terepként, s eközben persze egyre otthonként is szolgált.

Kutatásvezető: Szijártó Zsolt

A kutatást lezáró tanulmánykötet linkje ITT

 A neoavantgárd kultúra és a szubkultúra kapcsolata (2000–2006)

A kutatás a magyar neoavantgárd művészet társadalmi hátterét vizsgálta, elsősorban a hetvenes-nyolcvanas évek irányzatai alapján. A hivatalos, pártállami kultúrával szembehelyezkedő művészcsoportok (Fölöspéldány, Lélegzet, alternatív zenekarok stb.) tevékenységét egyrészt a kulturális ellenállás szempontjai alapján közelíti meg, másrészt vizsgálja az új avantgárd művészet által használt médiumok (testművészet, kísérleti film, akcióművészet, szóbeli költészet, punk- és egyéb popzene stb.) kommunikációs vonatkozásait is.

A kutatás vezetői: Havasréti József, K. Horváth Zsolt

A kutatáshoz kapcsolódó konferencia programja itt megtekinthető:
Underground művészet és alternatív nyilvánosság – 2002, November 8-9., Pécs, Dominikánus Ház,

 A kastély, a falu és az erdő – A lokalitás képei Belső-Somogyban (2001–2003)

A Tanszék önálló kutatási projektjében egy földrajzi tér utóbbi 50 évben végbement sajátos társadalmi-kulturális átalakulási folyamatait vizsgáltuk Belső-Somogyban.

Egy csaknem tetszőlegesen kiválasztott földrajzi téren az időben (az utóbbi 50-100 évben) és az idő által okozott társadalmi-kulturális változások vizsgálata és ezek bemutatása különböző médiumok (a kiállítás, a film és a tudományos értekezés) segítségével – ez volt eddig a Kommunikációs Tanszék által 2002 nyarán indított kutatássorozat fő célja. Az alig pár hónapja zajló feltáró munka mérlege: egy kiállítás (A kastély, a falu és az erdő – a lokalitás képei Belső-Somogyban címmel, 2002. november 28. – december 7. között Pécsett, a Közelítés Galériában), egy 18 oldalas fekete-fehér fényképeket tartalmazó kiállítás-katalógus, három film (egy félórás hagyományos dokumentumfilm, egy 17 perces dokumentumklipp és egy rövid, alig 5 perces etűd), számos (több száz, többségükben fekete-fehér) fénykép, egy CD és Web-site (amelyek a vizuális anyagok nagy részét, továbbá a források zömét is tartalmazzák) és 5-6 (egyenként körülbelül 1 ív terjedelmű) dolgozat.
Nézhetjük mindezt persze másképpen is, kevésbé teljesítménycentrikusan: a kutatás, a résztvevő megfigyelés során, az interjúkon keresztül megismertük a tér főbb szereplőit, a jelenleg zajló átalakulási folyamatokat, a fontosabb konfiktusforrásokat. Különböző típusú adatokkal rendelkezünk erről a vidékről: történeteket ismerünk, amelyek itt keletkeztek, értelmezésekre bukkantunk, amelyeket a területhez kapcsoltak korábban itt járt kutatók, archív anyagokon, levéltári forrásokon keresztül feltárult előttünk a múlt és a közelmúlt számos eseménye. Képeket (fényképeket- és mozgóképeket egyaránt) találtunk mára már feledésbe merült, egykor talán fontos szerepet játszó személyekről, régvolt ünnepségekről, nyomtalanul eltűnt életvilágokról.

A kutatás vezetője: Szijártó Zsolt

A kutatás eredményeit bemutató kiállítás részletei ITT megtekinthetők.

 Diskurzusok a civil társadalomról (2003–2005)

A kutatás a civil társadalom körül a rendszerváltás után kibontakozó és a mai napig tartó értelmiségi közbeszédet vizsgálja. A projekt keretén belül sor került az e témakörben megjelent tudományos jellegű tanulmányok, kézikönyvek, monográfiák felkutatására, illetve diskurzuselemzés útján történő feldolgozására.

Az elemzés legfontosabb eredménye: a civil társadalomról folyó diskurzusok meghatározó szerepet játszottak a rendszerváltás kulcskérdéseinek szimbolikus eszközökkel történő társadalmi feldolgozásában.

A 2003-2005 között zajlott kutatás a civil társadalom elmélete és gyakorlati megvalósulása körül a rendszerváltozással kibontakozó és a mai napig tartó értelmiségi közbeszédet vizsgálta. A projekt keretén belül sor került az elmúlt közel 20 év alatt az e témakörben megjelent szakmai és tudományos jellegű tanulmányok, kézikönyvek, monográfiák, írott anyagok felkutatására, diskurzuselemzés útján történt feldolgozására. A kutatás eredményeképp született meg Glózer Rita könyve Civil társadalom címmel.

„A rendszerváltó évek meghatározó és népszerű folyamata volt a hazai civil társadalom kibontakozása. A civil kurázsi ébredését, az egyesületek és alapítványok tömeges létrejöttét, a szektor jogi szabályozását élénk társadalmi diskurzus kísérte. És ez így is volt rendjén. De akkor, amikor rövid idő leforgása alatt értékek, fogalmak, politikai programok és politikusok tűnnek el nyomtalanul a nyilvánosság porondjáról, hogyan képes a civil társadalom koncepciója immár húsz esztendeje folyamatosan meghatározni a hazai közbeszédet? Gyaníthatóan úgy, hogy időről időre új arcát mutatja a nyilvánosságnak. Úgy, hogy különböző vonatkozásait kínálja fel a filozófia, a szociológia, a politikatudomány, a közgazdaságtan vagy különféle alkalmazott elméletek (PR, szervezetfejlesztés, nonprofit elméletek) számára. Úgy, hogy hol társadalomalakító programnak mutatja magát, hol intézményi struktúrának, hol pedig felelősségteljes társadalmi gyakorlatnak. Ez a sokszínűség teszi a civil társadalom fogalmát a jelentéstulajdonítás alkalmas médiumává. A civil társadalomról folyó értelmiségi diskurzus éppen ezért jóval több, mint a jelenség egyszerű leírása. Az értelmezések megalkotása a megszólalók stratégiai törekvéseit szolgálja: túlélést, sikerességet, legitimációt, szimbolikus tőkék felhalmozását egy átalakuló társadalomban. Ezért is a civiltársadalom-diskurzus története lényegében egy metafora története, egy olyan alakzaté, amely a rendszerváltozás folyamatának társadalmi léptékű feldolgozását kísérte. A könyv sok szövegrészlettel illusztrálva ezt a diszkurzív pályát mutatja be.”

A kutatás szakmai háttere: A kutatás és a disszertáció a szerzőnek a PTE Kommunikáció Doktori Programja keretében folytatott doktori (PhD) tanulmányaihoz kapcsolódik.

Kutatásvezető: Glózer Rita

 Változó regionális identitás – átalakuló helyi társadalom (2004–2006)

A kutatás célja: az empirikus társadalomkutatás módszereivel megvizsgálni, hogy a jelenlegi magyar társadalomban milyen szinteken zajlik a regionális átalakulás, egy sajátos lokális-regionális identitás létrehozása, milyen új, Nyugat-Európából érkező szereplők, milyen szándékokkal és értékekkel vesznek részt ebben a folyamatban, milyen konzekvenciái vannak a migránsok jelenlétének a régiók fejlődését illetően, az ottani életminőség vonatkozásában. A kutatás az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok pályázatának köszönhetően valósult meg 2004-2006 között.

A kutatás célja az empirikus társadalomkutatás módszereivel megvizsgálni, hogy a jelenlegi magyar társadalomban: (a) hogyan, milyen szinteken zajlik a regionális átalakulás, egy sajátos lokális-regionális identitás létrehozása, (b) milyen szereplők, milyen szándékokkal és értékekkel vesznek részt ebben a folyamatban, (c) milyen konzekvenciái vannak e folyamatoknak a régiók fejlődését illetően, az ottani életminőség vonatkozásában.

A kutatás témája, elérendő célja és a kutatás terve

A jelenleg újjáalakuló Európában két, egymással is kapcsolatban álló társadalmi-kulturális folyamat zajlik, amelyek esetében fontos szerepet játszik a térbeliség. Az egyik az utóbbi évtizedben felerősödött, s már a közép-európai országokban is jelentkező migrációs folyamat, a földrajzi tér jelentette kötöttségek, determinációk legyőzése. Az amerikai antropológus, Arjun Appadurai a modern társadalmak egyik legfontosabb ismérvének a tértől való függetlenedést tartja, azt a folyamatot, hogy a tömeges migráció következtében egész embercsoportok hagyják el tradicionális helyeiket. Míg korábban egy csoport identitását létrehozó tájnak az etnikai terek számítottak (ezek a többé-kevésbé stabil közösségek a szülőföld, a lakóhely és másfajta lokális megkötöttségek alapján szerveződtek), addig mára a helyzet gyökeresen megváltozott: azok a helyek, ahol az individuumok identitásukat feltöltik, egyre kevésbé esnek egybe az aktuális életterekkel – s ezért az „otthon” fogalmával jelölt térbeli entitás növekvő mértékben virtuálissá válik.
A migrációs tendenciák és attitűdök a kelet-európai politikai rendszerváltozás óta paradigmaváltáson mentek keresztül: a politikai és gazdasági okok helyett/mellett Nyugat-Európában az élmény, a változatosság/másság, a „jó közérzet“, a kihívás vagy a kaland motivációi dominálnak, s egyre központibb szerepet játszik a „jól működő” intézményekkel túldifferenciált társadalmaktól való „menekülés“. Másrészt egyre szélesebb spektrumon mozog a migráló személyek életkora: amíg eddig elsősorban „fiatal“, keresőképes korban járó (vagy még annál is fiatalabb) emberek alkották a migránsok nagy részét, addig ma már egyre dominánsabb a migráció az életút “nyugdíjas“ szakaszában is. A Nyugat-Európából a posztszocialista kelet-európai országokba irányuló migráció a nyugat-európai társadalomtudományi szakirodalomban egyelőre alig tárgyalt terület.
A másik nagyon markáns folyamat egy erőteljes – kulturálisan megalapozott és történetileg legitimált – regionalizálódás. A ‘régió’ kétségkívül divatfogalom: napjaink politikai/államigazgatási diskurzusainak éppúgy része, mint a mindennapi élet világának, s a társadalomtudományos – szociológiai, néprajzi, kulturális antropológiai – kutatások is mindinkább felfedezik maguknak ezt a korábban más tudományágaknak átengedett területet.
A régió előtérbe kerülésének van egy másik, a mindennapi élethez kötődő aspektusa is: a modernség felgyorsult és a globalizáció által homogenizált világában mind nehezebb a személyes identitás előállítása és megjelenítése. Ugyanakkor a kommunikációs aktusok, stratégiák vizsgálata arra a következtetésre vezet, hogy a 20-21. század fordulóján az identitás felépítésében nagyon is fontos szerepet játszanak különböző fokú identifikációk egy adott hellyel, valamely vidékkel, esetleg egy távolabbi régióval. Ezeken a strukturált belső tereken – a régiókon – belül sokkal intenzívebbek a kapcsolatok, sűrűbb szövésű a mindennapokat konstituáló kommunikációs háló a lokális kulturális örökség olyan releváns szimbolikus eszköz, amely új formákban ugyan, de az egységesülő Európában a globalizálódó világban is alkalmas a közös emlékezet, a kollektív identitás megteremtésére.
A kutatás fő dimenziója a régióképződés, regionalizmus, a regionális identitások kialakulásának egy eddig viszonylag elhanyagolt területére, a kultúra szférájára irányul, hiszen a régiók nem egyszerűen földrajzi, gazdasági vagy éppen közigazgatási egységek, hanem kulturálisan formált és történetileg legitimált lokalitások, amelyek a kulturális identitás és egy területhez való tartozás új mintáit kínálják fel az egyes individuumok és társadalmi csoportok számára. Magyarországon is mindinkább megfigyelhető az a folyamat, hogy egyre több területi egység igyekszik magát kulturális értelemben régióként megfogalmazni, s ezt a – különböző módokon, más és más szereplők által létrehozott, megteremtett – kulturális örökséget gazdasági és politikai tőkébe konvertálni. A vizsgálat három, egymástól erősen különböző, tudatosan kiválasztott és összehasonlítható, konkrét földrajzi tér példáján keresztül vizsgálja, milyen előfordulási módjai vannak ma Magyarországon a regionalitásnak. Ez a három terület a következő:

– a Balaton-felvidék – ahol már nagyon korán, a 80-as évek elején elkezdődött egy olyan (főként értelmiségiek által katalizált) – társadalmi-kulturális folyamat, amelynek egyik fő szeletét éppen a kulturális örökség (konkrétan a népi kultúra, építészet) újrafelfedezése és önálló, regionális sajátosságként való definiálása jelentette
– a Boronka-régió (Somogy megye) – ahol főként a 90-es évek közepétől jelentkezett egy erőteljes törekvés, amely a környezet- és természetvédelem értékei mentén próbálta az adott terület regionális sajátosságát létrehozni
– Dél-Baranya – ahol a történelmi múlt mellett a határ közelsége és a külföldi tulajdonosok nagy száma jelenthet olyan speciális többletet, amelyre ráépülhet a regionális sajátosság kialakítását célzó törekvések.

A kutatás ezeken a földrajzi területeken az alábbi konkrét kérdésekre keresi a választ:

a) milyen eszközökkel történik meg a regionális kulturális örökség és történeti hagyomány megteremtése
b) milyen politikai és kulturális kísérletek történnek egy sajátos regionális identitás megteremtésére, és hogyan kerülnek ezek az identitásmodellek az adott régió mindennapi életében bevezetésre
c) milyen szimbolikus eszközökkel történik az adott régió összekapcsolása Európával mint egy sajátos politikai, kulturális egységgel.

Kutatásvezető: Járosi Katalin

A kutatáshoz készült weblap elérhető ITT

A kutatás eredményei A megtalált falu című kiállítás keretében kerültek bemutatásra.

A Pécsi Tudományegyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének OTKA – kutatáshoz kapcsolódó fényképeinek kiállítása 2006. május 15-28-ig volt látható a Pécsi Tudományegyetem Aulájában (Ifjúság útja 6.).

Kiállításterv: Salgó Kornélia (egyetemi hallgató, PTE)
Kutatásvezető: Járosi Katalin (főiskolai adjunktus, PTE)

Megnyitó: Szijártó Zsolt (tanszékvezető, PTE KMT)

A megnyíló kiállítás egy olyan kutatás dokumentációja és bemutatkozása, amely körülbelül egy éve zajlik néhány Somogy megyei kistelepülésen, s főképpen a német betelepülők és a helyi lakosság közötti kommunikációs kapcsolatokat, interetnikus viszonyokat vizsgálja.
Nem az első – és remélem nem is az utolsó – eset ez a mostani, amikor a tudományos kutatás eredményei nem csupán szakfolyóiratokban olvasható tanulmányok formájában jelennek meg, hanem kiállítások, dokumentumfilmek, website-ok is a kérdésfelvetés bemutatásának lehetséges médiumaiként jönnek szóba. Jelen kiállítás elkötelezett szervezői – és itt mindenképpen ki kell emelni Salgó Kornélia és Járosi Katalin nevét – is ehhez a tanszéki hagyományhoz kapcsolódnak akkor, amikor a szélesebb nyilvánosság elé tárják a terepmunka során létrehozott fényképanyagot. Ugyanakkor természetesen ezek fényképek nem csupán illusztrálják a kutatás történéseit afféle werk-fotókként, hanem ezen túlmenően különböző értelmezési lehetőségeket is felkínálnak.
Interpretációjukhoz meglehetősen erőteljes címet választottak – s talán ez a momentum az, ahonnan kiindulva érdemes pár szót szólni egyrészt a kutatásról, másrészt annak vizuális reprezentációjáról. Mert mit is jelent a „megtalált falu” fordulat – így, idézőjelek nélkül? Ha lazán ki akarunk bújni a válasz alól, akkor mondhatjuk azt, hogy a szókapcsolat egy legitim kutatói pozíciót definiál: hiszen aki megtalál egy falut, az nem lehet más, mint egy falukutató, azaz a címben a szakmai identitás megteremtéséről (esetleges hangsúlyozásáról) volna szó.
Persze ez a szókapcsolat nem használható ennyire szabadon, egy meglehetősen régi hagyománytörténet rakódik rá, amely felidézi előttünk a két háború közötti szociográfiai munkákat – elsüllyedt falvakról, pusztákról, alföldi mezővárosokról – éppúgy, mint a hatvanas években címe szerint Magyarország felfedezésével foglalkozó, zömében publicisztikai indíttatású műveket.
Ha innen nézzük, akkor legalábbis furcsán bizonytalan e képeken látható lokalitás (a „falu”) státusza – lassan 100 év óta folyamatosan oszcillál az „eltűnés” és a „felfedezés” állapotai között, különböző szereplők által definiált koordinátarendszerek között…
Ki találta meg ezt a falut? Hogy válaszolhassunk erre a kérdésre, tudnunk kellene azt, hogy mikor veszett el? A múlt században? Melyikben? És ki számára veszett el? Van egyetlen egy archív kép a gyűjteményben, nem tudom, hogy maradt fenn pontosan ez, s miért került be a válogatásba – mindenesetre vonzza a szemet, s irányítja az interpretációt. Faragott fatornácos házsor, ökörfogat a sáros utcán, a ház mellett, oldalt kilyukadt lábosokban muskátli-kórók – az élet a maga reménytelen súlyosságában tükröződik vissza a képen. Ez volna az ellenpont? Ami elveszett?
A képeken két embercsoportot látunk, mindig párhuzamosan, szinte alig érintkeznek egymással: az itteni őslakosok és a beköltöző németek még ebben a rendelkezésükre álló kis térben is külön zónákban élik mindennapi életüket. Nem nagyon lehet találni érintkezési pontokat a két csoport között, nem látunk közös helyszíneket, eseményeket – csupán néhány helybéli mediátor teremt alkalmi, érdekvezérelt kapcsolatot a két szféra között.
Ha a német címből indulunk ki, akkor úgy tűnik, hogy a „megtalálás” aktusa a beköltöző, ingatlantulajdonossá – s néhány esetben helyi lakossá – lett németekre vonatkozna. Az ő sorsuk, indíttatásaik megismerése talán a legnagyobb ígérete és érdeme ennek a kutatásnak, hiszen erről a csoportról néhány üres sztereotípiát leszámítva szinte semmit sem tudunk, miközben az aprófalvas települések megkerülhetetlen lakosaivá váltak az utóbbi évtizedben.
Ugyanakkor a képek – még ha a német ingatlantulajdonosok szemszögéből nézzük is ezeket –furcsán kommentálják a címben foglalt „hazatérésre” vonatkozó reményeket: soha nem ábrázolják ezek a képek az egész falut, ehelyett inkább kis enteriőrökre, épületbelsőkre, a mindennapi élet intim pillanataira koncentrálnak Mintha ez a megtalált lokalitás csupán a ház és a kerítés határáig létezne, materiális és szimbolikus javait is inkább a szobákban gyűjtenék össze. Miközben nézzük ezeket a képeket, némileg mi is kicsit voayeor-ok vagyunk, amikor kiemelt figyelmet szentelünk a tűzhely vagy éppen a konyhaasztal fölötti fal környékének, az ismerős eredetű, mégis ismeretlen rendben felsorakoztatott használati- és dísztárgyaknak.
Számos további izgalmas kérdés, továbbgondolandó probléma vetődik fel e fényképeket nézegetve, amelyeket a későbbiekben nyilván tovább fognak árnyalni a kutatás megállapításai. A kiállításnak lesz még egy érdekes utótörténete, egy hónap múlva a helyszínen mutatja meg, afféle tükörként a helybélieknek, hogy mit is látott ezen a terepen (életükben) pár egyetemista érdekesnek és megörökítésre méltónak 2005 tavaszán – nyarán.
Végül pedig még egyszer vissza a multivokális címhez: a képeket nézegetve egy szerencsés „felfedezésnek” azért maradéktalanul örülhetünk, annak, hogy ezt a falut – Somogysimonyit, a Balaton egyik háttérközségét – megtalálta egy antropológiai kutatás. Részesüljünk ebben a felfedezésben mi is – a kiállítást megnyitom.

Néhány kép a pécsi kiállításról:

 

 

 

 Aprófalvak és aprófaIusiak esélyei (2004–2007)

Magyarországon a rendszerváltozás erőteljes polarizáló tendenciákat indukált gazdaságban, társadalomban, települési struktúrában egyaránt. Az aprófalvak túlnyomó többsége a különböző jellegű és eredetű hátrányok metszéspontjában áll, ahol a rendszerváltozás után felerősödött az átfogó hanyatlás. Az aprófalvas régiók végletes és végzetes leszakadásának komoly veszélyét dokumentálják az ott élők korszerkezetét, képzettségét, foglalkoztatottsági fokát, jövedelmi pozícióit mérő mutatók, amelyek azt igazolják, hogy szoros és egyenes összefüggés mutatkozik a településnagyság és a boldogulási esélyek között a társadalmi békét, társadalmi kirekesztést szül, súlyos szociális feszültségek forrása és komolyan veszélyezteti Magyarország versenyképességét. Az aprófalvas válság térbeli kihatása ugyanis önmagán túlmutató: halódó, gettósodó aprófalvak tengerében a nagyvárosi szigetek fejlődése előtt is súlyos nehézségek tornyosulnak.

Az aprófalvas régiók „gyengeségei”: a periférikus, gyakran határ-menti elhelyezkedés, az infrastrukturális hiányok, amelyek megnehezítik a központokkal való kapcsolattartást, a „felfűződést” (utak, közlekedési hálózatok hiánya), a kis méretekből és a szabdalt térszerkezetből adódó súlyos hatékonysági problémák, amelyek a személyi szolgáltatások fejlődésének éppúgy gátat szabnak, mint a közszolgáltatásokénak, a strukturális válságterülethez való közvetlen kapcsolódás, továbbá a szocializmusból örökölt kedvezőtlen irányú társadalmi szelekciós folyamatok mind-mind a hátrányok specifikus jellegű és mértékű halmozódásához vezetnek. Ez indokolja az aprófalvak felzárkóztatására irányuló kutatási-fejlesztési tevékenység kiemelt fontosságát.

A projekt célja az alap- és alkalmazott kutatások kombinálásával, a kutatás és felsőoktatás, az elméleti és gyakorlati munka összekapcsolásával
(1.) az aprófalvas régiók fejlesztésére irányuló európai és hazai, országos és regionális politikák, programok és gyakorlatok megismerése és rendszerbe foglalása,
(2.) az aprófalvas megyék és régiók fejlesztési kapacitásainak felmérése kulcsfontosságú beavatkozási területeken (terület- és vidékfejlesztés, foglalkoztatási kapacitások, közszolgáltatások és a szociális szféra fejlesztési lehetőségei),
(3.) a feltárt „jó fejlesztési gyakorlatok” és aprófalvas „életpályák”, fejlődési alternatívák kvalitatív kutatási módszerekkel való feltárása, fejlesztési modellek kidolgozása.

Hét kiválasztott aprófalvas mikro-térség, két részből álló, kvalitatív módszereken alapuló vizsgálatban a kutatás olyan település-együttesekre fókuszált, amelyek a statisztikai kistérségi szintnél kisebbek, általában öt-tíz, egy kisváros vagy központi szerepet betöltő község vonzáskörzetében fekvő vagy/és egyazon földrajzi kistájhoz tartozó települést fognak össze. A területi – megyei illetve regionális – reprezentáció érvényesítésének igénye mellett az volt a cél, hogy kiválasztott kistérségekben, mikro-régiókban jelenjenek meg az aprófalvas települések főbb probléma forrásai és a körvonalazódó kiutak, nevezetesen:

  • határmentiség (fehérgyarmati, szobi mikro-térség, Tornai-medence),
  • elöregedés-kihalás (Tornai-medence, szobi, zalaszentgróti, fehérgyarmati mikro-régiók)
  • szegregálódás, gettósodás, hasadt társadalomszerkezet (fehérgyarmati mikro-térség)

ugyanakkor vizsgálni lehessen a kínálkozó fejlődési alternatívákat is az üdülőfaluvá válástól a turizmusfejlesztésig, az összehangolt belső erőforrás fejlesztésig.

A kérdések, amelyeket a kvalitatív mikro-térségi vizsgálatok hivatottak megválaszolni, a következők:

  • határmentiség (fehérgyarmati, szobi mikro-térség, Tornai-medence),
  • milyen „életpályát” járt be a mikro-térség a 20. század során
  • mi biztosította az itt élők megélhetését,
  • milyen történeti kapcsolatok fűzik a térséget a környező és távolabbi központokhoz, téregységekhez (ország- és megyehatárok átrendezése, körzetesítések, stb.)
  • gyengítették-e lakosságcserék a helyi közösségek kohézióját
  • milyen térszerkezeti adottságokkal rendelkezik a térség ma (központoktól való távolság, megközelíthetőség, a közszolgáltatások elhelyezkedése) és ez
  • milyen gazdasági és népességmegtartási/vonzási erőt predesztinál számára
  • milyen a népesség demográfiai és társadalmi, etnikai összetétele az elmúlt 20 év migrációs folyamatainak és a termékenységi / halálozási mutatók tükrében,
  • vannak-e tartós konfliktusok, vagy/és követendő együttélési minták eltérő helyzetű társadalmi csoportok, cigányok és nem cigányok, helyiek és betelepültek között
  • milyenek a megélhetési és jövedelmi viszonyok a térségben ill. az ingázási körzetben a legális és informális gazdaság kínálata,
  • egyéni (családi) jövőképek, élet- és megélhetési stratégiák az egyes lakossági csoportok körében
  • vannak-e s ha igen, mennyire erősek a civil szerveződések, mire szerveződnek, milyen tevékenységet végeznek és vannak-e kapcsolataik kistérségen belül és kívül, megyei és régiós, esetleg országos szintű szervezetekkel
  • milyen saját és elérhető fejlesztési kapacitásokkal rendelkezik a mikro-térség, lebonyolított programjaik, projektjeik száma, hatása
  • összességében a térség milyen fejlődési pályán áll, belső erőforrásai mennyire hasznosulnak, milyen lakossági (társadalmi) rétegek hasznosítják, mekkora az egyetértés a térségi szereplők között a hasznosítást illetően
  • mi a „piaci értéke” a mikro-térségnek, s milyen „piacokon” értékesül / értékesíthető, ennek tükrében
  • milyen települési funkciók gyengülnek és erősödnek a térség településeinek körében
  • mire lehet támaszkodni a pozitív elemek fenntartható bővítése, a forrásbevonás érdekében,
  • hogyan erősíthető a térség forrás-felszívó képessége, különös tekintettel az uniós pályázati forrásokra
  • a jövőképek és lehetséges fejlődési pályák kapcsolódása a kistérségi, városkörnyéki, megyei, regionális fejlesztési programokhoz
  • a dialógusra való készség a szereplők között
  • melyek a teljesen egyedi és modellálható elemek a térség fejlődési „életútjában”: minták és (el)kerül(end)ő utak

Az NKFP által támogatott kutatás vezetői: Feischmidt Margit, Kovács Éva és Szijártó Zsolt.

A kutatás eredményei, tanulságai alapján módszertani tankönyv is született. A Kovács Éva által szerkesztett, Közösségtanulmányok című kötet innen letölthető.

Képek a terepmunka helyszínéről:

 A városi kultúra és a fesztiválok – identitás, esemény, élmény (2004–2008)

A Pécsi Ünnepi Játékok, a Magyar Játékfilmszemle (1965-1982) és a Pécsi Országos Színházi Találkozó értelmezése.
A kutatás szakirodalmi háttere: az utóbbi 10-15 évben Magyarországon is mindinkább megjelenő, társadalomtudományos indíttatású kommunikációkutatás kiemelten hangsúlyos területei közé tartozik a nyilvánosság működésmódjának, szervezeti formáinak, szereplőinek, sajátos tereinek empirikus eszközökkel történő kutatása –  fogalmazhatunk úgy is, hogy a nyilvánosság a társadalmi kommunikáció jelenségszféráját értelmező, konstituáló alapfogalmak egyike.

A nyilvánosság szférája azért is fontos, mert az utóbbi 10-15 év társadalmi-kulturális változásainak jó része úgy is leírható, mint a nyilvánosság különböző szféráiban, területein, struktúrájában végbemenő – eltérő hatást kiváltó, más és más logikát követő – transzformációs folyamatok sorozata azaz a fogalom ennyiben „kordiagnosztikai” tartalommal is bír.

Az utóbbi évtizedben – párhuzamosan a modern társadalmak átstrukturálódásával – egyre hangsúlyosabb szerepet kapott a városi terek, városi nyilvánosságformák átalakulása: elsősorban Nyugat-Európában, de később Magyarországon is heves viták forrása lett a városi terek használata, a különböző építészeti elképzelések megítélése, az épületek és a közterek állapota, a különböző szubkulturális nyilvánosság-szcénák megjelenése. A város mint társadalmi-kommunikációs tér a későmodern átalakulás teremtette kulturális feltételrendszer között kiemelt fontosságra tesz szert mind a közbeszédben, mind a (társadalom)tudományos kutatásban: egyrészt azért, mert aglobalizációs diszkurzus lényegi összetevői és motívumai pontosan az új városkutatás keretei között kerülnek kipróbálásra, itt konkretizálódnak. A másik értelmezési horizont pedig a társadalom- és kultúratudomány újonnan tapasztalható tér-szenzibilitásával függ össze a tér-transzformációs folyamatokra irányuló kiemelt figyelmükkel: a térbeliség éppen akkor – és azért – válik jelentőssé, amikor a későmodern társadalmak alapstruktúráit a tértől való függetlenedés folyamatai határozzák meg.

Ezen új, átszerveződött városi nyilvánosság talán legmarkánsabb megjelenési- és működésmódja/alkalma a városi fesztiválok kapcsán figyelhető meg. Hartmut Häusserman, német városkutató a „nagy események politikája”-ként írja le ezt a – minden nagyobb városban jelenlévő – sajátos, többnyire kulturális, művészeti vagy sporttevékenységekhez kapcsolódó nyilvánosság-formát és térhasználati rendszert,amelynek két, egymással szorosan összefüggő jellegzetessége van:
egyrészt ezen keresztül a pénz emberek és médiumok kampányszerű mobilizálása történik egy tisztán körülhatárolt cél érdekében, másrészt maga az esemény térben és időben korlátozott, tartalmilag is egyetlen téma köré szerveződik.

A fesztiválok, mint sajátos nyilvánosságformák számos előnyös tulajdonsággal rendelkeznek: így a várospolitika látványos eredményekkel nem túlzottan kecsegtető, szürke hétköznapjaiban demonstratív és vonzó célokat fogalmaznak meg, képesek az álmos mindennapi ügymenet dinamizálására és ráadásul – siker esetén – a városvezetés hírnevét is öregbíthetik. Persze a „nagy események” jelentősége mégiscsak ökonómiailag, az új fejlődési lehetőségek létrehozása szempontjából értékelhető leginkább: a városra irányított közfigyelem azzal kecsegtet, hogy a befektetők, a nagyobb/világpiac szereplői is felfigyelnek erre a helyszínre, amely így egyrészt állami szubvenciókat, másrészt turistákat és befektetőket vonzhat magához, s teremthet ezeken keresztül piacokat és munkahelyeket.

A kutatás konkrét célja

Jelen kutatás fő célkitűzései közé tartozott annak vizsgálata, hogy egy meghatározott földrajzi helyszínen (Pécsett), különböző történeti korszakokban (a két világháború között, a hatvanas-hetvenes években, illetőleg a rendszerváltás után), eltérő társadalmi-kulturális-politikai feltételrendszerek keretei között egy földrajzilag és gazdaságilag is periférikus helyzetben lévő város miképpen próbálta önmagát kulturális rendezvényeken, ünnepeken „láthatóvá tenni”, megjeleníteni a szélesebb – országos, sőt: nemzetközi – nyilvánosság előtt.

A kutatás empirikus módon, azaz többek között interjúk, levéltári források, fényképek és filmek felhasználásával vizsgálta hogy különböző fesztiválok (ezek közül is kiemelendő:
a Pécsi Ünnepi Játékok (1928-1933),
a Magyar Filmszemle (1965 – 1982),
illetve a POSZT (2001-) milyen szerepet tölt/töltöttek be Pécs kulturális miliőjében, hogyan változtatták meg a városi nyilvánosság szerkezetét, miképpen formálták át a városi térhez fűződő viszonyt.
A további fontos kérdések közé tartozott, hogy milyen (hosszútávú) hatása volt/van ezen eseményeknek a város mindennapi/kulturális életére, miképpen alakították át a ’globális’ és a ’lokális’ összefüggésrendszerét, hogyan változtatták meg (megváltoztatták-e) a városról alkotott képet.
A kutatás kiindulópontjaként az a széles körben megfigyelhető tapasztalat szolgált, hogy egy város identitásának megfogalmazásában, az önmagáról kialakított és a későbbiek során különböző marketing-folyamatok által értékesített imázsában nagy szerepet játszanak (illetőleg: már a múltban is játszottak) a különböző – lokális indíttatásokból táplálkozó, de azokon túlnyúló – ünnepségek, fesztiválok.
Másrészt ezek a nagy nyilvánosság előtt zajló, gyakran (sőt: egy ekkora nagyságrendű városhoz képest mindig) szokatlanul nagy mediális érdeklődés övezte események elsőrangú alkalmat jelentettek/jelentenek a helyi elitek különböző csoportjai számára önmaguk megjelenítésére, életvitelük reprezentálására, a többi társadalmi szereplőhöz viszonyított szimbolikus és materiális előnyeik megszerzésére/fenntartására.
Harmadrészt ezek a fesztiválok fontos materiális és szimbolikus erőforrásokat jelentenek egy olyan területen – a befektetők, a politikusok, a turisták, (s nem utolsósorban: a leendő diákok) figyelméért, pénzéért – folytatott küzdelemben, amely a hasonló nagyságrendű és helyzetű városok között folyik a különböző társadalomtörténeti korszakokban.
Azaz e vizsgálat során bepillanthattunk a magyar társadalomtörténet egy speciális szeletébe, a városfejlődés állomásainak egymásra következő korszakaiba a fesztiválokon keresztül az urbanizáció, s városiasodás történetének egy érdekes és nem nagyon vizsgált – ám sok szempontból nagyon is fontos – determináló szerepet játszó részébe.

Az OTKA által támogatott kutatás vezetője: Szijártó Zsolt.

A kutatás eredményei egy kiállítás keretében kerültek bemutatásra.

 Magasház: egy lakóegység társadalomtörténete (2005–2006)

A kutatás tárgya egy konkrét “”laboratórium””, az 1974-1977 között Pécsett felépített huszonöt emeletes Magasház. A kutatás tárgya és léptéke korántsem véletlen. Választása mellett szól, hogy Pécs városa a szocialista korszakban a lakótelep-építések s különösen az úgynevezett házgyári jellegű beépítések terén élen járt (itt épült az első házgyári tízemeletes ház is, s a Magasház építésekor a kivitelező Baranya Megyei Állami Építőipari Vállalat ugyancsak egy új, Magyarországon addig nem használt technológiával, a Jugoszláviából importált úgynevezett IMS-technológiával építette fel az épületet.

A kutatás során elsőként azt vizsgáltuk, hogy miképpen változik, finomodik az 1960-1970-es években az építészeti szakma felfogása a lakótelep “”klasszikus szocialista””, sztálinista felfogásához képest. Vagyis mit vetnek el és mit őriznek meg, mennyiben értékelik másképpen a közösség és az egyén fogalmát ezekben a szaktanulmányokban. A továbbiakban a korabeli helyi sajtó anyagai alapján arra kerestük a választ, hogy a Magasház építéstörténete, a technológia újdonsága, egyedisége, illetve természetesen a ház térbeli-strukturális sajátossága milyen hangsúllyal jelenik meg a hivatalos nyilvánosságban. Végül – a kutatás során elkészített mintegy harmincöt interjú alapján – azt kívánjuk szemügyre venni, hogy a ház lakói hogyan vélekednek, milyen tapasztalatokkal bírnak ma a ház akkori belső világáról, mindennapi életéről. Amikor egy kollektív kutatás keretében, félig strukturált interjúkkal hozzáláttunk az épület tapasztalatvilágának felméréséhez – az interjú módszertani korlátait, illetve a nosztalgia jól ismert jelenségét szem előtt tartva -, épp a mai közbeszédben meggyökeresedett előítéleteket, közhelyeket próbáltuk félretenni, s megkísérelni arra választ kapni, hogy akkor milyen volt a Magasház lakójának lenni.

Az interjúkat a Pécsi Tudományegyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékén egy kutatószeminárium keretében végeztük el 2005-2006-ban, melyen Buday Bence, Faragó Tímea, Gugi Boglárka, Halmainé Speigl Anikó, Kádár Anna, Kapitány Gellért, Kindl Melinda, Kis Gergely, Lovas Péter, Ludvig Ágnes, Rédey Luca, Salgó Kornélia, Szakács-Fehérváry Gábor és Turtóczki S. Ede egyetemi hallgatók vettek részt.

 Civil életpályák – alternatív sikerstratégiák (2005–2007)

A kutatás arra keresi a választ, hogy (szociológiai értelemben) kik azok, akiket a mindennapi nyelvhasználat „civileknek” nevez ők a nonprofit szféra szereplői, a civil szervezetek alapítói, vezetői, munkatársai, aktivistái. Honnan jönnek, milyen tudásokat, tapasztalatokat hoznak magukkal, miféle szimbolikus tőkét mozgósítanak? Milyen jellegzetes életutak vezetnek a civil szférába, milyen motivációk, értékek és érdekek jellemzik e szereplőket?

A kutatás arra keresi a választ, hogy (szociológiai értelemben) kik azok, akiket a mindennapi nyelvhasználat „civileknek” nevez ők a nonprofit szféra szereplői, a civil szervezetek alapítói, vezetői, munkatársai, aktivistái. Honnan jönnek, milyen tudásokat, tapasztalatokat hoznak magukkal, miféle szimbolikus tőkét mozgósítanak? Milyen jellegzetes életutak vezetnek a civil szférába, milyen motivációk, értékek és érdekek jellemzik e szereplőket?

Az életutak vizsgálata arra is rávilágít, hogy szakmai és egzisztenciális értelemben milyen alternatív karrier-lehetőségeket, életpálya-modelleket kínál ma a hazai civil szektor. Egyúttal arra is kíváncsiak vagyunk, milyen, az egyéni életpályákon túlmutató, általánosabb érvényű (például fejlesztő, környezetvédő, szociális) beszédmódok szólalnak meg a civil szereplők elbeszéléseiben.
A kutatás-sorozat eddig lezárult egysége az „Aprófalvak és aprófalusiak esélyegyenlőségéért” című kutatás keretei között zajlott. 2005 nyarán az egyik zalai kistérség civil illetve nonprofit szervezeti vezetőinek körében készült 15 életútinterjú elemzése alapján Glózer Rita, a kutatás vezetője azt vizsgálta, hogy a civil szervezetek létrehozása, irányítása az érvényesülésnek, önmegvalósításnak milyen alternatíváit kínálja egy hátrányos helyzetű térségben.

A kutatás eredményeit bemutató első konferencia 2007. június 22-23. között zajlott Civil éthosz és civil identitás – az identitás diszkurzív és narratív konstrukciójára a civil szférában címmel a Politológus Vándorgyűlés keretében Pécsett.
A konferencia-előadás DIÁI

A kutatás eredményeit bemutató második konferenciát Vidékfejlesztők – életutak, narratívák és diskurzusok egy aprófalvas térség nonprofit világában Remények és realitások az aprófalvas perifériákon címmel rendezték meg.
Glózer Rita előadása

 A fotográfiai mező szerkezete (2006–2007)

A kutatás a magyar fotóművészet jelenkori állapotát, szcénáit, művelőit, irányzatait szociológiai szempontok alapján vizsgálja. A magyarországi fotográfia két jelentős részterületének: a művészi fotográfiának, illetve a vele számos ponton érintkező, de főként gyakorlati problémákat felvető alkalmazott fotográfiának a feltérképezésére vállalkozik.

A Fotóművészeti Szakmai Kollégium meghívásos pályázatot hirdetett a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszéke számára kutatási program lebonyolítása és átfogó elemző tanulmányok elkészítése céljából a 2006. január 1.− december 31. közötti időszakban.
A pályázat az alábbi kutatási témákat öleli fel:

  • a fotóművészek társadalmi helyzetének, értékrendjének, alkotási, publikálási, kiállítási és munkalehetőségeinek vizsgálata
  • intézményvizsgálat a fotóművészet szakmai szervezetei és a fotográfia nyilvánosságra hozásával (is) foglalkozó intézmények körében
  • a fotográfia és a vizuális kommunikáció közép- és felsőfokú oktatásának céljai, módszerei, perspektívái és intézményi stratégiái
  • a fotográfia, az állóképes vizuális nemzeti örökség megőrzésének, archiválásának, nyilvánosságra hozásának és oktatásának céljai, módszerei, perspektívái és intézményi stratégiái
  • a digitális fotótechnika és a számítógépes alkalmazások térhódításának következményei az alkotói magatartás változásaiban a fotóművészet és a populáris fotográfia területén
  • a média vizuális szakembereinek attitűdjei a fotóművészet értékeivel, a fotográfia nyilvánosságra hozatalával, a vizuális jelentések megformálásával és befogadásával kapcsolatban.

Az NKA által támogatott kutatás vezetője Doboviczki Attila volt.

A kutatáshoz kapcsolódó konferenciák:

A fotó a “”kép-korszakban”” konferencia, Pécs, Művészetek Háza, 2007. február 9-10.

A fotográfiai mező Magyarországon (workshop, Budapest, Műcsarnok, 2007. november 10.

 Címerváltás – rendszerváltás (2009-)

A történet egy kerek évforduló, az éppen húsz évvel ezelőtt lezajlott magyarországi rendszerváltás adja, annak is az a vetülete, amelyet Hofer Tamás tanulmánya „harc a rendszerváltásért szimbolikus mezőben“-ként definiált.  A rendszerváltás – az átmenet – jellemző, ám kevésbé ismert és feldolgozott jelensége volt a közintézmények címertábláinak átcserélése: a 1957-1990 között használatos Kádár-címert felváltotta a régi/új Kiscímer.

Amíg a Kádár-címer a Rákosi címer helyére került, addig a ma is használatos Kiscímer alapelemei, a pajzs tetején a Szent Koronával a mai formájukban a 16. század elején rögzültek. Sok helyen – példáink két Baranya megyei kistelepülésről, Nagybudmérről és Vajszlóról származnak – ezt a váltást a közintézményeken úgy oldották meg, hogy a régi címerre egyszerűen ráragasztották az új jelképeket s az átragasztással létrejött dupla – csúfnevén „katolikommunista“ – címeren a vörös csillag elé kerül a szent korona tetején található elgörbült kereszt.
Az állam egyik legfontosabb jelképének ilyetén történő „fusi-tunning“-ja egy jellegzetes kortörténeti momentum, amelyben nemcsak a két egymást követő korszak/rendszer reprezentálódik, hanem az őket elválasztó átmeneti állapot, köztes helyzet is, s árulkodik arról is, hogy az adott közösség miként tekint a történeti sorsfordulóra, s az azóta eltelt időszakra. Ezek a címerek azért is fontosak, mert e településeken megmaradt alig néhány közintézményeken találhatók, s a közösség tagjai nap mint nap találkoznak velük, s így markánsan meghatározzák a nyilvános közösségi terek vizuális kultúráját.

A projekt célja a PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének hallgatóival közösen végzett terepkutatás során a települések közösségi tereiben a „rendszer- és címerváltás történeteinek“ feltárása, értelmezése és ennek részletes mozgóképes dokumentációja. A terepkutatást gondos szakirodalmi tájékozódás, valamint tömegkommunikációs tartalomelemzés előzné meg, amely kitérne a rendszerváltás e fontos szimbóluma körül folytatott (néha még most is erőre kapó küzdelem) különböző – nagypolitikai, jogi és főként mediális – megjelenési formáira

Kutatásvezetők: Szijártó Zsolt és Szolnoki József.

Szolnoki József, Homeopatikus valóság című – a kutatás vizuális dokumentációját bemutató – kiállításának részletei.

Ízelítő a kutatás vizuális dokumentációjából:

 Tranzit – városterápiás akciósorozat (2009-2010)

Az EKF-projekt keretei között, a Krétakör Színház felkérésére készült háttérkutatás fő kérdése az volt, hogyan tűnt el egy a város arculatát, identitását valamikor markánsan meghatározó foglalkozási csoport, a szénbányászoké – s ami még érdekesebb, hogyan ismétlődött meg ugyanez a történet a században még egyszer, az uránbányászokkal.

Az interjúk főleg e városi történelemben fontos szerepet játszó csoportok emlékezet-szerkezetét, városi terekhez fűződő kapcsolatát vizsgálták. A kutatás sok szálon kapcsolódott a Krétakör-majális 2010-es eseménysorozatához.

Kutatásvezető: Szijártó Zsolt.

A rendezvénysorozat programja

Ízelítő a rendezvény előkészületeiből:

Top